Quintessence.hu

Idézet A legendás tudós, Szent-Györgyi Albert önéletrajzi értekezései című könyvből.

A történelemben az emberi elmének két fajtája uralkodott. Az emberiség szenvedésének története nagy akaraterejű és ambiciózus emberek nevével van fémjelezve, akik háborúkat robbantanak ki, birodalmakat építenek, amelyek aztán összeomlanak, csak pusztulást és szenvedést hagyva maguk után. Az emberiség fejlődése azonban egy viszonylag kisszámú kreatív csoport tevékenységének eredménye, olyanoké, akik nagyot alkottak a művészetben, tudományban vagy más területén az emberi igyekezetnek. Ahogy a fejlődés a múltban tőlük függött, így lesz a jövőben is, sőt az egyes nemzetek sorsa nagymértékben a következő kérdéstől függ: Milyen sokáig képesek produkálni kreatív elméket? Ez volt az az ok, ami miatt elfogadtam az Országos Köznevelési Tanács elnöki tisztét szülőhazámban, Magyarországon, a második világháborút követő rövid demokratikus időszakban. Kétféle elképzelés vezérelt. Meg voltam győződve arról, hogy a zsenik bizonyos számban mindig jelen vannak, csak elkallódnak. Véleményemet arra a tényre alapoztam, hogy a géniuszok a történelem folyamán nem véletlenszerű eloszlást mutatnak, hanem többnyire 3-4-5 fős csoportokban jelennek meg. Ez azt mutatja, hogy a nagy tehetségek mindig jelen vannak, de a fejlődésükhöz számos környezeti tényező szükséges. A másik meggyőződésem az volt, hogy a zseni nem egy rejtély. Ez egy bizonyos típusa az emberi elmének, amit meg lehet vizsgálni, meg lehet érteni is találni, ha valaki megtanulta megfejteni a jeleit. Mint az Országos Köznevelési Tanács elnöke szándékomban állt kidolgozni egy rendszert, amellyel fellelhetjük a kreatív elméket és biztosíthatjuk a fejlődésükhöz szükséges körülményeket. Elképzeléseimnek ellenálltak a pedagógia akkori kiválóságai azzal a kifogással, hogy a zseninek nincs szüksége segítségre, előbb-utóbb utat tör magának. Én attól tartok, hogy segítség nélkül inkább a nyakukat törik, hisz a kiemelkedő intellektus sokszor magas érzékenységgel párosul. Még most is biztos vagyok abban, hogy rövid idő alatt ki tudtam volna dolgozni a módszeremet, amivel Magyarországot a legkiemelkedőbb nemzetek egyikévé tudtam volna tenni. Sajnálatos módon a politikai változások korán véget vetettek ezirányú erőfeszítéseimnek. Mostani kedves hazámban, az Egyesült Államokban, úgy látom, hogy a kiemelkedő tehetségek fejlődését bizonyos mértékben akadályozzák a demokrácia azon nem ideillő eszméi, amelyek szerint mindannyian egyenlők vagyunk. A természet nem demokratikus, már ami az értelmet illeti, nem születtünk egyformának. Van egy törekvés a Természet ezen nem demokratikus magatartásának kiegyenlítésére és mindannyiunk azonos értelmi szintre hozására, amely az elmaradottak felemelésével és a tehetségek elnyomásával jár. Ha a múltban csak fele annyi pénzt és gondoskodást fordítottunk volna a szellemileg kiemelkedőkre, mint amennyit az értelmileg elmaradottakra, akkor a jó vezető nem lenne olyan ritka, mint a fehér holló.

A tendencia az, hogy a kiválóságot számokkal helyettesítjük, a minőséget pedig mennyiséggel. Érvelésünk hasonló ahhoz, mint amikor azt mondjuk, hogyha egy terhes nő egy gyereket kilenc hónap alatt hord ki, akkor kilenc nő azt a gyereket már csak egy hónap alatt hordja ki. Okoskodás unk nem helytálló, még a kreativitásnak ilyen egyszerű megnyilvánulási formájában sem. Közöttünk élnek terhesek, illetve nem terhesek, azonban közülük csak az ötletekkel terhesek válnak kreatívvá. A demokrácia ideálja az, hogy mindenkinek egyenlő esélyt adjunk az oktatásban. Az én elképzelésem az volt, hogy mindenkinek azonos lehetőséget kell biztosítanunk a természet adta képességeinek legmagasabb fokú kifejlesztésére – akár kiemelkedő, akár visszamaradott az illető – ami azt jelenti, hogy különböző oktatásban kell részesíteniünk őket.

Sikertelen próbálkozásaim ezen a téren korai stádiumukban megszakadtak. Mivel képtelen vagyok ebben a témában egy tárgyilagosan összefoglalt tanulmányt felmutatni Önöknek, ezért leküzdve a gátlásaimat megkísérlem csak egyetlen tudós analizálását ismertetni, akiről első kézből való információkkal rendelkezem, ez a személy nem más, mint jómagam

Ha tárgyilagosan kívülről nézem önmagamat, az első dolog, amit megjegyezhetek: minden reggel, jó korán azon kapom magam, hogy nagyon türelmetlenül igyekszem a laboratóriumomba. Nem ér véget a munkám akkor sem, amikor délután visszatérek a munkaasztalomtól. Állandóan a problémáimon gondolkodom;

még álmomban is ezeken jár az eszem, mivel mikor felkelek, néha az éjszaka kellős közepén, megkapom készen a válaszokat.

Ilyen esetekben az agyam úgy dolgozik, mint a magyar hashajtó, melyet úgy reklámoztak, hogy „Amíg Ön alszik, a készítmény dolgozik.” Ha az emlékezetem nem csal, nagyon ritkán fordult elő, hogy valamilyen probléma esetén a válaszra tudatos gondolkodással jöttem volna rá. Ez csak a kezdő lökést adta az agyam számára, ami úgy látszik jobban dolgozik akkor, ha alszom vagy épp horgászok. Azonban úgy gondolom, hogy egyfajta koncentráció és lelkesedés nélkülözhetetlen a komoly eredmények eléréséhez mind a művészetben mind a tudományban. Newton is ekképp vélte, mikor megkérdezték, hogyan jött rá a felfedezéseire, azt válaszolta, hogy „Folyton beleélem magamat a problémákba.”

Az első kérdés, amit feltehetnék magamnak: miért is csinálom ezt? A válaszom első megközelítésben nagyon egyszerű: ezt kell tennem és szomorú lennék, ha nem csinálhatnám. Semmi izgalmasabbat és lenyűgözőbbet nem ismerek a kutatásnál.

A második kérdés, amit magamhoz intéznek, nem lenne más, mint hogy mi késztet engem erre a furcsa viselkedésre: futok olyan problémák után, amelyeket én magam idéztem elő, míg a többi embert a pénz vagy más földi javak foglalkoztatja. A tudomány történetét számos olyan tehetséges ember példája gazdagítja, akiket úgy tűnik egyszerűen a tehetségük hajtott a tudomány felé, zsenialitásuk ily módon követelt kielégülést. Mindannyian azt szeretjük csinálni, amiben jók vagyunk, és egészen különleges ajándék az, ha a munkánkhoz erős elhivatottság is társul. Nem hiszem, hogy bármilyen különös képességgel lennék megáldva, talán egyet kivéve: a lustaságomat. Nem vagyok egy szorgalmas hangya. Akkor mégis mi az, ami engem kutatóvá tesz? Világosan meg tudom válaszolni ezt a kérdést. Egy tudós család negyedik generációját képviselem, erősen intellektuális légkörben nőttem fel, ahol csak a tudományos és művészi teljesítmény számított. Gyerekként semmit sem tudtunk a pénzről és a politikáról, de volt némi fogalmunk arról, hogy mi történik a művészetben és a tudományban szerte az egész világon. Meg vagyok bizonyosodva arról, hogy sokunk értékítéletének főbb vonásai már igen korai életkorban kialakulnak és később ezeken nem lehet változtatni. Neveltetésem szerint az intellektuális alkotó munka a legmagasztosabb cél, amire törekedhet az ember, ez az egyetlen dolog, amiért küzdeni érdemes. Az életünket irányító normák korai életkorban történő formálása az oktatás legfontosabb mérföldköve. Jómagam gyakran eltűnődöm azon, vajon milyen emberekké válnak azok a fiatalok, akik a TV-ben látott erőszakos műsorokon vagy a megtévesztő reklámokon nőnek fel, nélkülözve a családi tradíciókat, amelyek ellensúlyozhatnák ezeket.

Gyakran teszik fel nekem a kérdést, hogy szülőhazám a parányi Magyarország miért tudott arányaiban olyan sok kiemelkedő művészt és tudóst adni a világnak. Az egyik tényező bizonyára a szellemi értékek elismerése volt, azon értékeké, amelyek meghatározták a családom életét és bizonyos mértékben az egész nemzet gondolkodásmódjában is uralkodtak. Egy kiemelkedő tudós a köztudatban magasabb helyet foglalt el, mint egy kiemelkedő üzletember, tisztviselő vagy politikus. A történelem során mindig egy adott művészeti ág nagy felértékelődését tapasztalhattuk a kiemelkedő tehetségek egy csoportjának megjelenésével. Így történt például Bécsben is, ahol a 19. század fordulóján megemlíthetjük Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert nevét, akik hatására, magas szintűvé és általánossá vált a zenei műveltség, és megjelent egy zenekedvelő arisztokrácia is.

A következő kérdés, amit szeretnék kifejteni Önöknek: miféle mesterség is ez a tudományos kutatás? Ezen kérdés megválaszolását azzal szeretném kezdeni, hogy a kutatómunka szeretete csak úgy ráragad az emberre, úgymond megfertőződik vele. A problémák maguk alá gyűr nek, a bőröm alá másznak, nem hagynak nyugodni, gyötörnek. Muszáj száműznöm őket a testemből, de erre csak egy megoldás létezik – meg kell oldanom őket. A megoldott probléma nem jelent többé gondot, egyszerűen feledésbe merül. A kis bibliai Dávid, aki megölte Góliátot, mérhetetlen elégedettséget érezhetett, amikor meglátta óriási ellenfelét a földön kinyúlva. Az igazi kutató sohasem érezhet ilyen fajta elégedettséget. A megoldatlan probléma ott visszhangzik a tudós ágyában, olyan hatalmasan, mint amilyennek Góliát tűnhetett Dávid szemében, de ha egyszer választ talál a kérdésre, akkor már nem zavarja többet, elveszíti minden érdekességet. Talán ez az, ami folyton többre sarkall és nem engedi, hogy megálljunk és élvezzük az eddig elért eredményeket. Joggal mondják, hogy: „aki nyugodtan ül a babérjain, az bizonyára rossz helyen viseli azokat”. Mindez érdekes, de valójában cseppet sem kellemes. Az alkotói foglalkozás sohasem jár a fájdalom gyötrelme nélkül. Úgy látszik, hogy minden szülés fájdalmas.

Nehéz elmondani, hogy mennyire számítanak a másodlagos motivációk, mint amilyen a hiúság, az elismerés utáni vágyakozás, a hasznosság kívánsága vagy annak a vágya, hogy társadalmi és pénzügyi sikere is legyen a munkának. Nem kétséges, hogy ezek is szerepet játszanak. A hiúsághoz hozzátenném, hogy természetesen mindannyian szeretnénk híresek lenni. Newton maga igen sok vitába bonyolódott felfedezéseinek elsőbbségét illetően, de nagyon kétlem, hogy a hiúság bármiféle szerepet játszott volna a felfedezéseiben. A felfedezés volt előbb, utána hiúság. A hasznosság utáni vágyról megjegyezném, hogy számos munkámról később derült ki, hogy alkalmazásuk elősegíti az emberek egészségét, boldogságát. Nem tagadom, örültem ennek, de nem volt fontos része a munkámnak. Sőt még ki is kerültem azon irányvonalakat, amelyek a hasznos eredményeim okán reflektorfénybe állítottak volna engem. Ha egy hallgató odajön hozzám és azt mondja, hogy tudományos munkával szeretne foglalkozni annak érdekében, hogy hasznára váljon az emberiségnek és enyhítse az emberi szenvedést, változatlanul azt tanácsolnám neki, hogy foglalkozzon inkább jótékonykodással. A tudomány egoistákat követel, borzasztóan önző egoistákat, akik saját örömüket és elégedettségüket keresik, de ezt csak a természet rejtélyeinek megfejtéseben találják meg. Ami az anyagi sikereket illeti, csak azt tudnám mondani, hogy csupán néhány jelentős tudóst vagy művészt ismerek, aki jómódban halt meg. Legtöbbjük szegényként távozott. Hadd említsek meg egy kapcsolatot a tudóslét és a szegénység között. Körülbelül harminc évvel ezelőtt a Belga Orvostudományi Társaság Palfijn emlékérmet adományozott nekem. Palfijn egy korai anatómus és nagy idealista volt. A társaság elnöke, aki az érmet egy beszéd kíséretében adta át, nagyon izgatott volt és tudatalatti gondolatairól árulkodva így szólt: „Azért adjuk önnek ezt a kitüntetést, mert Palfijn is éhen halt.” Én nem haltam éhen, csak az éhségödémáig jutottam el.

Akkor mi az, ami hajtja a kutatót? Gyakran mondják, hogy a kíváncsiság az, mivel a tudományt hívhatjuk az igazság és az ismeretek felkutatásának is. Ez is kifejez valamit belőle, de ha megkísérlem magamra vonatkoztatni ezeket az elméleteket, akkor nem működnek. Jómagam nagyon járatlan vagyok a szakirodalomban, így ha egy órát a könyvtárban töltenék, akkor több új ismeretre tehetnék szert, ahhoz képest, amit a munkaasztalomnál egy hónap vagy akár egy év alatt szerezhetnék. Ennek ellenére, az időm nagy részében nem a könyvtárban olvasok, hanem továbbra is az asztalomnál dolgozok. Amit ott találok az nem tiszta tudás, hanem olyan ismeret, ami valami új létrehozására sarkall. Az igazi kutatóban muszáj, hogy valami közös legyen Livingstone-nal és Shackletonnal, akik Párizsban vagy Londonban rengeteg új dolgoz fedezhettek volna fel, de őket csak a térképen lévő kicsi, addig még felfedezetlen fehér foltok izgatták. Habár ezen területek feltérképezése életük értelme lett, biztosnak kellett lenniük abban, hogy nem találhatnak semmi számottevő dolgot ott. A tudományos kutatót az emberi tudás térképének fehér foltjai izgatják, még a személyes áldozatok árán is. Éppen ezért különbséget kell tennünk tudás és tudás között. Merem állítani, hogy még élvezem is a tudatlanságomat. A túl sok tudás lebéklyózna engem. Szeretem a dolgokat egyszerűen látni, olyan gyermeki módon. A legtöbb ember képtelen észrevenni a mindennapi csodákat. Számomra azok a legcsodálatosabb dolgok, amiket nap mint nap magam körül látok. „Boldogok az egyszerű gondolkodásúak, mert ők meglátják Istent.” „Boldogok az egyszerű gondolkodásúak – mondom én –, mert megértik a Természetet.”

Talán túlságosan idealizáló azt állítani, hogy a tudós az igazságot és a tudást keresi. Mégis ez több, mint rejtélyek megoldásának a sora vagy mint egy sakkjáték a Természettel, mint ellenféllel – a legnagyobb ellenféllel, akit csak találhatunk magunknak. A rejtélyek megfejtése vagy akár egy sakkjáték is lehet nagyon élvezetes, a baj az, hogy semmi sem marad belőle, ha a játék egyszer véget ér. A kreatív tudósnak vagy művésznek muszáj megtapasztalnia az alkotás örömét, azáltal, hogy létrehoz valamit, valami újat, ami eddig nem létezett, bármilyen kicsi is legyen az. Ezen felül szükséges egyfajta alkotói kényszer is. E nélkül a belső kényszer nélkül nagy zeneszerzőink nem tudták volna megkomponálni műveiket, a szobrászok kifaragni alkotásaikat – az alkotó tevékenység hatalmas erőfeszítéseket igényel, amely nem minden esetben kifizetődő. Teljes mértékben egyetértek Dzsingisz Kánnal, aki szerint: „a teljes véghezvitel az, ami értéket ad a cselekedetnek”.

Szeretnék még néhány szót ejteni az alkotókészség minőségi értékéről is. A hangyáknak természetes ösztönük, hogy robosztus hangyabolyokat építsenek, de ez nem művészi érték. A kérdés tehát nem csak az, hogy vajon alkotunk-e valamit, hanem az, hogy mit alkotunk. Ez a probléma természetétől függ. Felvetni egy jó problémát, feltenni egy jó kérdést, már a munka felét jelenti. A tudományos alkotómunka értéke attól a problémától függ, amelyikre a kreativitás kiterjed. Jobb a nagyobb és elemibb probléma, bár ennek magasabbak a korlátai, de a túl bonyolult elképzelés sem jó. Goethe szavait idézve: „Sehol sem mutatkozik meg a lángelme világosabban, mint a bölcs önmérsékletben.” Newton, aki lefektette a gravitáció alaptörvényeit, mindig távol tartotta magát ezen erő jellegének a tisztázásától, ami ma is ugyanolyan ismeretlen, mint az ő idejében és az is marad még hosszú ideig, talán mindörökre. Visszatérve magamra, én csak az alapproblémákkal szeretek foglalkozni, kutatói módszerem szemléltetésére hadd idézzek egy történetet. Amikor Woods Hole-ban letelepedtem és hozzáfogtam horgászni, kezdetben mindig hatalmas horgot használtam. A meggyőződésem az volt, hogy úgy sem tudnék kifogni semmit sem, ezért úgy véltem, sokkal izgalmasabb nem kifogni egy nagy halat, mint nem kifogni egy kicsit. Mióta lecsökkentettem a horgom méretét, már sikerült halat fognom.

Ha megpróbálom összegezni a mondanivalómat, megállapíthatom, hogy üres kézzel kell itt hagynom Önöket, muszáj bevallanom: nem tudom, mi is az a tudományos kreativitás valójában. Ez bizonyára egy nagyon összetett dolog. Remélem elhiszik, hogy amit mondtam, kizárólag a saját nevemben állíthattam, mivel nem volt elég információm másokról beszélni, akik talán sokkal érdekesebbek lettek volna az Önök számára. Azt sem hiszem, hogy az én módszerem az egyedüli kutatási módszer. Rengeteg útja-módja van a kutatásnak, tehát szeretném lezárni fejtegetéseimet egy levelezésem felidézésével, amit egy indiai egyetemistával folytattam, aki híres kutatóvá akart válni. Azt kérdezte tőlem, hogy mi a helyes kutatási módszer. Az egyedüli válasz, amit adhattam neki a következő volt: „A jó módszer – ha van ilyen egyáltalán – az, ami a te egyéniségedet leginkább tükrözi.”