Arany János: A hamis tanú
Állj elő, vén Márkus! Vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galambősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, Fiú, Szentlélek, hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, amelyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.
Eléálla Márkus, térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz, s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő híjában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?
Esküszöl – „Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre, –”
Esküszöl – „Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. –”
Lakoma Ladányban, – muzsika, mulattság;
„Ej-haj! Dínomdánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”
Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserűt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, az nap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikíséri.
Elkíséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik, hogy éppen a halottat várja;
Zeng a búcsúének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó odalent, a sírban.
És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul,
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkódik a test, és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.
S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kutat ás az örvény,
Hol a forgó habok leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.
Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, miképp izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: „Oldjak-e? Kössek-e?”
Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötni hálótok egy bogba,
Oldni: széjjel oldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el:
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.